A történelem során újra és újra megfigyelhető, hogy a Szentséget, a Rendet és a Harmóniát elképesztő támadások érik. S itt most nem csupán a vallási értelemben vett Szentségről van szó, hanem minden olyan minőségről, amely az embert önmaga meghaladására, belső egységre és magasabb rendű értékek követésére hívja.

Felmerül a kérdés: miért vált ki ekkora ellenállást a Harmónia? Miért akarják egyesek szétzilálni a csodák világát, azt ami összeköt, felemel és gyógyít?

A jelenség egyik magyarázata az emberi psziché működésében keresendő. Az a személy, aki belső konfliktusokkal, meghasonlottsággal vagy rendezetlenséggel küzd, többnyire fenyegetésként éli meg a Harmóniát. Nem azért, mert a Harmónia ártalmas volna, hanem mert tükröt tart elé. A szépség, a rendezett közeg, a kiegyensúlyozott ember vagy közösség emlékezteti arra, hogy létezhetne másfajta Élet is, amelyben kevesebb a félelem, a gyűlölet és a belső feszültség. Ez a felismerés sok esetben annyira fájdalmas lehet, hogy inkább elutasítják a tükröt, mintsem hogy szembenézzenek önmagukkal. Nem akarnak- vagy úgy érzik képtelenek felnőni a kihívásokhoz, és inkább magukhoz igazítják a körülményeket. A profán szemlélet alapvetően a külső körülmények megváltoztatásában keresi a megoldást. Ahelyett, hogy önmagát emelné magasabb szintre, a környezetét próbálja saját állapotához igazítani, a tehetségesebbeket elfojtja, leigázza, elhitelteleníti, megsemmisíti, a csendet és békét megtöri és a világot zajossá teszi. Mivel nem talál békét önmagában, nem képes kötődni a Harmóniához, így hajlamos alapjaiban megkérdőjelezni a béke lehetőségét. Az által, hogy nem képes rendet teremteni saját életében, belső élményeként könnyebben hiszi el, hogy a Rend és békesség csupán illúzió, és így válik a rombolás és a relativizálás önigazolássá.

A pszichológiában ismert jelenség, hogy az emberek hajlamosak olyan közösségeket keresni, amelyek megerősítik meglévő meggyőződéseiket. A szenvedő ember gyakran nagyobb biztonságban érzi magát más szenvedők között, mint azok társaságában, akik már megtalálták a kiutat. Ezért fordulhat elő, hogy egyes közösségek nem a gyógyulást, hanem a sérelmek fenntartását szolgálják. Minél többen osztoznak ugyanabban a meghasonlottságban, annál természetesebbnek tűnik az állapotuk, és annál kevésbé érzik szükségét a változásnak. Sajnos ez ma világszintű „népbetegségnek” tekinthető.

Rettegnek a Harmóniától, amely csendes és láthatatlan, de óriási szelíd erejével idővel mindent felül ír.
Ezt a fizika az egyensúlyi helyzetre való törekvésnek nevezi.

A Harmónia nem kényszerít, nem hódít és nem pusztít, viszont mindenre hat. Ereje éppen abból fakad, hogy összhangban áll a Természet Rendjével. A Természetben minden tartós rendszer az egyensúlyra törekszik: az élő szervezetek, az ökoszisztémák és az emberi közösségek is akkor működnek jól, ha a részek együttműködnek egymással.
A széthúzás, a gyűlölet és a folyamatos konfliktus rövid távon és lokálisan látványos és eredményes lehet, de hosszú távon az így működő rendszerek önmagukat emésztik fel.
A történelmi tapasztalatok azt mutatják, hogy az összeomlott megelőző birodalmakat többnyire nem legyőzték vagy megsemmisítették, hanem belső ideológia és hatalmi rendszerük ellentmondásai miatt omlottak össze. A diszharmónián alapuló rendszerek mindig és kivétel nélkül önmaguk áldozatává válnak…és ennek most a jelenben is tanúi lehetünk.

Ebből következik, hogy a Szentség és a Harmónia elleni küzdelem végső soron önpusztító folyamat. Aki a Rendet rombolja, valójában azt az alapot gyengíti meg, amelyből saját léte is fakad.
A profán rezsimek ideig-óráig késleltethetik a Harmónia kibontakozását, okozhatnak károkat és szenvedést, de nem képesek végleg felülírni azokat a törvényszerűségeket, amelyek az Életet fenntartják. Az Univerzum ereje és törvényei kétségtelenül erősebbek, mint a végső Rend (MAAT) elleni kis emberi magánakciók.

Mi ennek a tanulsága a hétköznapokban? A legfontosabb talán az, hogy nem mindenkit lehet meggyőzni vagy megmenteni, mert a változás feltétele a belső szándék. Azokkal érdemes foglalkozni, akik keresik a kiutat, akik készek szembenézni önmagukkal és vállalni a fejlődéssel és önmaguk meghaladásával járó küzdelmeket. A segítség ott talál termékeny talajra, ahol megvan a valódi nyitottság a változásra.

Végső soron a Harmónia ereje nem a harcban, hanem magában a létezésében rejlik. A profán szemlélet és a bármiféle igyekezet ideig-óráig akadályozhatja kibontakozását, de nem győzheti le végleg!

Ahogy a történelemben sorra eltűntek a rombolásra épülő rendszerek, úgy minden olyan törekvés is mulandó, amely szembefordul az emberi létezés és az Élet alapvető mélyebb rendjével. A Harmónia nem azért marad fenn, mert erősebb vagy annak mutatja magát, hanem mert összhangban van a létezéssel, az eredet szakrális Rendjével, amelyből az Élet maga fakad.
Ezért végül ahogy a népmesék is mondják: Végül mindig a jó győzedelmeskedik.

Az embereknek csak azt kell eldönteniük, hogy mennyi veszteséget, kárt, fájdalmat akarnak elszenvedni mindaddig, amíg a természet törvényei felülkerekednek!

Lehet a Harmónia kibontakozását segíteni is – ahogy mi itt a Szakrális Magyarországon belül tesszük!

Áldás az igaz úton járókra!