A múlt torzulásai, az emberiség ontológiai önismerete és egy közös jövő lehetősége

Múltunk értelmezése nem pusztán történelmi kérdés, hiszen az a kép, amelyet önmagunkról, az emberiség eredetéről, a nyelvek és kultúrák kialakulásáról, valamint az emberi civilizáció fejlődéséről kialakítunk, alapvetően meghatározza azt is, hogy mit tartunk lehetségesnek, mit tekintünk természetesnek, és milyen jövőt vagyunk képesek egyáltalán elképzelni magunknak.

A történelem nem egyszerűen a mögöttünk hagyott események gyűjteménye, hanem az emberi önértelmezés egyik legfontosabb alapja, amelyre társadalmak, nemzeti identitások, vallási világképek és politikai rendszerek egyaránt felépítik saját eredettörténetüket, igazolva vele jelenlegi helyzetüket, kiváltságaikat, törekvéseiket, sőt időnként még azt is, hogy kiket tekintenek magukhoz tartozónak, és kiket helyeznek kívül a saját maguk által meghatározott világ határain.

Jómagam mint ontológus úgy látom, hogy amennyiben az emberiség múltjáról alkotott képünk alapvető elemei torzultak, hiányosak, vagy bizonyos érdekeknek megfelelően alakultak ki, akkor a következmények messze túlmutatnak a történettudomány vagy a nyelvészet belső vitáin, hiszen ilyen esetben nem csupán néhány adatot értelmezünk félre, hanem az emberi létezésről, a kultúrák viszonyáról, a fejlődés természetéről és a jövő lehetőségeiről alkotott teljes gondolkodási keretünk kerülhet téves alapokra.

Ha az emberiség saját múltját egy szűk, előre meghatározott történetbe kényszerítjük, akkor könnyen előfordulhat, hogy nem a múltat próbáljuk megérteni, hanem a már elfogadott világképünkhöz igazítjuk mindazt, amit a múltból hajlandók vagyunk észrevenni.

Éppen ezért nem mindegy, hogy a történelem értelmezésében milyen előfeltevésekből indulunk ki, milyen bizonyítékokat fogadunk el, milyen kérdéseket engedünk meg magunknak, és melyeket minősítünk eleve lehetetlennek vagy tudománytalannak.

A múlt megismerésének ugyanis nem az a feladata, hogy mindenáron igazolja a már meglévő elképzeléseinket, hanem az, hogy a rendelkezésünkre álló bizonyítékok alapján folyamatosan pontosítsuk, szükség esetén pedig gyökeresen felülvizsgáljuk mindazt, amit korábban igaznak gondoltunk.

A rövid időkeretbe szorított emberiség

Az elmúlt évszázadok történelmi gondolkodásának egyik fontos kérdése, hogy milyen mértékben befolyásolták a múlt értelmezését a vallási eredetmagyarázatok, és különösen azok a bibliai teremtéskronológiák, amelyek az emberiség történetét néhány ezer éves időkeretbe helyezték. A körülbelül hatezer éves világkép bizonyos vallási értelmezésekben meghatározó szerepet kapott, és véleményem szerint komoly kérdéseket vet fel, hogy az ilyen időkeretek miként hatottak a történelemről, az emberi civilizáció koráról és a kulturális fejlődésről kialakított elképzelésekre.

Jómagam úgy látom, hogy erős a gyanú: a múlt egyes értelmezéseiben nem kizárólag a rendelkezésre álló bizonyítékok, hanem bizonyos vallási, intézményi és világnézeti érdekeltségek is szerepet játszottak, amelyek számára fontos lehetett, hogy az emberiség eredetéről és történetéről kialakított kép összhangban maradjon egy előzetesen elfogadott világmagyarázattal.

Ezt nem egyetlen vallás vagy valamennyi vallási közösség egységes, összehangolt tevékenységeként értem, hanem különböző korszakokban, eltérő intézményi környezetekben megjelenő érdekeltségek és hatások lehetséges összjátékaként, amelyek közül egyesek dokumentálhatók, mások pedig további vizsgálatot igényelnek.

A judaizmus, a kereszténység és az iszlám hagyományai különböző módokon viszonyulnak a teremtés, az emberi eredet és az idő kérdéséhez, ezért nem helyes őket egyetlen homogén tömbként kezelni; ugyanakkor jogos kérdés, hogy a szent szövegek szó szerinti vagy meghatározott kronológiai értelmezései mikor és milyen körülmények között váltak a tudományos megismerés korlátaivá, illetve mikor befolyásolták azokat az intézményeket, amelyek a történelmi tudás elfogadott kereteit meghatározták.

A vallási hagyományok tisztelete ugyanis nem követeli meg, hogy minden vallási eredetmagyarázatot történeti vagy természettudományos bizonyítékként fogadjunk el, ahogyan a vallási tanítások kulturális jelentősége sem jogosít fel senkit arra, hogy az azokkal ellentétes bizonyítékokat figyelmen kívül hagyja.

A modern geológia, régészet és evolúcióbiológia már hosszú ideje olyan időtávokkal dolgozik, amelyek messze meghaladják a néhány ezer évet, ezért nem lenne pontos azt állítani, hogy az elmúlt kétszáz év nemzetközi tudományossága egységesen elfogadta volna a hatezer éves világképet.

A valódi kérdés ennél összetettebb és számomra lényegesen fontosabb: hogyan maradhatnak fenn olyan előfeltevések, amelyek egy adott korszakban még meghatározták a gondolkodást, miközben a később feltárt bizonyítékok már szükségessé tennék a korábbi értelmezések felülvizsgálatát, és milyen erők akadályozhatják, hogy ez a felülvizsgálat időben és megfelelő mélységben megtörténjen.

A tudományos gondolkodás fejlődését ugyanis nem az bizonyítja, hogy soha nem téved, hanem az, hogy képes felismerni saját tévedéseit, és nem tekinti a korábbi tekintélyeket a valóság fölött álló, megkérdőjelezhetetlen hatalomnak. Amikor azonban egy régi elmélet, egy megszokott történelmi narratíva vagy egy intézményileg védett értelmezés a bizonyítékok ellenére is érinthetetlenné válik, akkor a tudományos megismerés könnyen elveszítheti legfontosabb tulajdonságát, a saját korlátainak felismerésére és meghaladására való képességét.

Amikor a régészeti leletek új kérdéseket tesznek fel

A régészet története számos olyan felfedezést ismer, amely megváltoztatta a korábbi elképzeléseinket, és ezek között különösen fontos helyet foglal el Göbekli Tepe, valamint a mai Törökország területén található más ősi lelőhelyek vizsgálata. Göbekli Tepe monumentális kőépítményei hozzávetőleg az i. e. 10–9. évezredből származnak, vagyis olyan időszakból, amelyet a korábbi modellek jelentős része még egészen más társadalmi és kulturális viszonyokkal kapcsolt össze; a lelőhely ezért alapvető kérdéseket vetett fel a vadászó-gyűjtögető közösségek szervezettségéről, a monumentális építészet kialakulásáról, a rituális tevékenységek szerepéről, valamint arról, hogy milyen társadalmi feltételek tették lehetővé az ilyen léptékű építmények létrehozását. A lelőhely korát és jelentőségét a UNESCO Világörökségi Központja is rögzíti, kiemelve az építmények korai időpontját és az akkori közösségek építészeti teljesítményét. (UNESCO World Heritage Centre: Göbekli Tepe.)

A felfedezés igazi jelentősége számomra nem abban áll, hogy egyetlen régészeti lelőhely önmagában megcáfolná a teljes korábbi tudományos világképet, hanem abban, hogy világosan megmutatja: az emberi közösségek szervezettségéről és kulturális képességeiről alkotott elképzeléseinket nem lehet örök időkre lezárni, hiszen a múlt olyan összefüggéseket is tartalmazhat, amelyekre a korábbi modellek nem adtak megfelelő magyarázatot. A leletek arra kényszerítenek bennünket, hogy újra megvizsgáljuk, milyen kapcsolat állhatott fenn a közösségi együttműködés, a rituális tevékenység, az építészet, a munkaszervezés és a települési életformák között, és hogy valóban minden esetben abban a sorrendben alakultak-e ki ezek a jelenségek, ahogyan azt korábban feltételeztük.

Derinkuyu föld alatti városának története szintén arra figyelmeztet, hogy a régészeti emlékek értelmezésekor nem elegendő egyetlen korszakot vagy egyetlen közösséget megnevezni, majd az egész építményt ahhoz rendelni, hiszen az ilyen helyszínek hosszú időn keresztül bővülhettek, változhattak, új funkciókat kaphattak, és különböző történelmi közösségek használhatták őket. Derinkuyu esetében a föld alatti tér kialakulásának kezdete, az egyes részek használata és a későbbi bővítések nem feltétlenül ugyanahhoz az időszakhoz tartoznak, ezért a lelőhely történetét is több korszakot figyelembe vevő vizsgálattal kell megközelíteni.

Jómagam mint ontológus úgy látom, hogy az ilyen felfedezéseknek nemcsak régészeti, hanem szemléleti jelentőségük is van, mert arra emlékeztetnek bennünket, hogy a múlt nem köteles megfelelni a jelenben kialakított kategóriáinknak, és ha egy új bizonyíték nem illeszkedik a megszokott történetbe, akkor nem feltétlenül a bizonyíték a hibás, hanem az is lehetséges, hogy az értelmezési keretünk szorul módosításra. A valódi kérdés tehát nem az, hogy egy-egy új lelet miatt azonnal el kell-e vetnünk mindent, amit korábban megtudtunk, hanem az, hogy hajlandók vagyunk-e következetesen megvizsgálni mindazt, amit a lelet a korábbi elképzeléseinkről elárul.

A nyelvészetben felhalmozódott értelmezési problémák

A történelemről alkotott képünk egyik legérzékenyebb területe a nyelvészet, hiszen a nyelvek rokonságára, fejlődésére, korára és egymáshoz való viszonyára vonatkozó következtetéseink jelentős hatással vannak arra is, hogyan értelmezzük az emberi népességek mozgását, a kulturális kapcsolatok kialakulását és a civilizációk közötti kölcsönhatásokat. A nyelvészet számos olyan módszert dolgozott ki, amelyek segítségével az írásos emlékek előtti nyelvállapotokra is következtethetünk, ám ezek a rekonstrukciók nem azonosak egy közvetlenül fennmaradt, tárgyi bizonyítékkal, és eredményeik megbízhatósága attól függ, hogy milyen adatokból, milyen szabályosságok alapján, milyen feltételezésekkel jutunk el hozzájuk.

Különösen fontosnak tartom a hangértékek meghatározásának és az ősi írásrendszerek olvasatainak kérdését, mert az ékírások, a hieroglifák és más régi jelrendszerek értelmezése során a fennmaradt jelek, a nyelvi környezet, az összehasonlító adatok és a kutatói következtetések sajátos viszonyba kerülnek egymással.

Egy jel grafikai formája önmagában nem feltétlenül árulja el, hogy minden korszakban pontosan milyen hangértékkel, szóval vagy jelentéssel rendelkezett, ezért a megfejtés során alkalmazott feltevések és a rendelkezésre álló párhuzamok döntően befolyásolhatják az eredményt.

A régi írásrendszerek olvasatainak kialakításában ezért különbséget kell tennünk a jól alátámasztott, több egymástól független adattal igazolt megfejtések, a valószínű értelmezések és azok között a rekonstrukciók között, amelyeknél még jelentős bizonytalanság marad.

Jómagam úgy látom, hogy a nyelvészetben is szükség van annak következetes felülvizsgálatára, hogy egyes hagyományosan elfogadott hangértékek, szófejtések és nyelvi kapcsolatok milyen bizonyítékokon alapulnak, különösen ott, ahol az értelmezések között nagy eltérések mutatkoznak, vagy ahol egy régebbi rekonstrukció tekintélye már önmagában is befolyásolhatja a későbbi kutatók gondolkodását. Nem fogadható el, hogy egy értelmezés pusztán azért váljon megkérdőjelezhetetlenné, mert hosszú ideje szerepel a szakirodalomban, ugyanakkor az sem lenne helyes, ha minden eltérő olvasatot automatikusan azonos értékűnek tekintenénk, hiszen éppen az adatok következetes összevetése segíthet megkülönböztetni a valóban megalapozott új felismeréseket a pusztán lehetséges vagy téves elképzelésektől.

A hangzásbeli hasonlóság önmagában nem bizonyítja két szó közös eredetét, ahogyan két nép nyelvi rokonságából sem következik automatikusan, hogy történelmük, kulturális identitásuk vagy biológiai eredetük minden tekintetben azonos lenne. Ezeknek a különbségeknek az elmosása ugyanolyan torzításokhoz vezethet, mint amikor egy előzetesen elfogadott történelmi elmélethez próbáljuk igazítani a nyelvi adatokat, ezért a nyelvészeti és régészeti következtetéseket egymással összefüggésben, de nem egymás helyettesítőjeként kell vizsgálni.

A nyelvészetben felhalmozódott problémák feltárása tehát nem a nyelvtudomány egészének elutasítását jelenti, hanem annak felismerését, hogy a tudományos eredmények mögött mindig konkrét adatok, értelmezési eljárások és emberi döntések állnak, amelyeket időről időre újra meg kell vizsgálni. Amennyiben egy értelmezés bizonytalan, akkor ezt a bizonytalanságot láthatóvá kell tenni; amennyiben több olvasat lehetséges, akkor az eltérő lehetőségeket és azok bizonyítékait is be kell mutatni; ha pedig egy korábban elfogadott következtetésről kiderül, hogy hibás alapokra épült, akkor annak kijavítását nem tekinthetjük a tudomány vereségének, hanem éppen a megismerés természetes és szükséges részének kell tekintenünk.

A tudományos tekintély és az érdekek kérdése

A tudomány nem légüres térben működik, hanem emberek, intézmények, egyetemek, kutatóhelyek, finanszírozási rendszerek és szakmai közösségek világában, ahol a tudás iránti őszinte kíváncsiság mellett megjelenhetnek a megszokás, a presztízs, az intézményi önvédelem, a politikai befolyás és az anyagi érdekeltség szempontjai is. Ebből önmagában még nem következik, hogy a tudományos eredmények általánosságban manipuláltak lennének, de azt igenis jelenti, hogy a tudományos tekintélyt nem szabad összetévesztenünk a tévedhetetlenséggel, és nem fogadhatjuk el, hogy egy kérdés pusztán azért váljon lezárttá, mert egy adott intézmény vagy kutatói közösség korábban már kialakította róla a saját álláspontját.

Meggyőződésem szerint erős a gyanú, hogy egyes történelmi, nyelvészeti és kulturális értelmezések fennmaradásában nem csupán a bizonyítékok mérlegelése, hanem a már kialakult szakmai hierarchiák, a világnézeti előfeltevések és az intézményi érdekek is szerepet játszhattak, ezért indokolt annak vizsgálata, hogy bizonyos új felismerések miért kapnak gyorsan nyilvánosságot, mások miért szorulnak hosszú időre a tudományos közbeszéd peremére, és milyen feltételek mellett válhat egy vitatható elmélet a későbbi kutatások számára szinte kötelező kiindulóponttá.

A szándékos tényferdítés, az adatok tudatos elhallgatása vagy a bizonyítékok manipulálása súlyos állítások, amelyek konkrét esetekben konkrét bizonyítást igényelnek, ám éppen ezért nem szabad az ilyen lehetőségeket eleve kizárni, hanem olyan átlátható vizsgálati környezetet kell teremteni, amelyben az ilyen visszaélések feltárhatók, és nem lehet őket pusztán az érintett intézmény tekintélyére hivatkozva lesöpörni az asztalról.

A történelem értelmezésének torzulásai ugyanis akkor válnak igazán veszélyessé, amikor egyetlen narratíva már nem egyszerűen egy lehetséges magyarázatként jelenik meg, hanem a gondolkodás határává válik, amelyen kívül minden más kérdésfeltevést eleve értelmetlennek, elfogadhatatlannak vagy veszélyesnek minősítenek. Ilyen helyzetben az emberiség nemcsak a múltjának bizonyos részeit veszítheti szem elől, hanem annak lehetőségét is, hogy a jelenlegi tudás határait meghaladva új összefüggéseket ismerjen fel, miközben a múlt értelmezése a közös megismerés eszközéből a jelenlegi hatalmi és intézményi viszonyok fenntartásának eszközévé válhat.

Az ontológiai következmények és a szellemi felszabadulás szükségessége

Jómagam mint ontológus úgy látom, hogy a múlt torzított értelmezése nem csupán azért jelent problémát, mert hibás adatokat vagy téves történelmi következtetéseket örökíthet tovább, hanem azért is, mert beszűkítheti az emberiség önmagáról alkotott képét, és olyan gondolkodási korlátokat hozhat létre, amelyek a jövő lehetőségeit is meghatározzák. Ha egy társadalom azt tanulja meg, hogy saját története kizárólag egyetlen, megkérdőjelezhetetlen eredetmagyarázatból érthető meg, akkor könnyen elutasíthatja azokat a felismeréseket, amelyek más kultúrák, más hagyományok vagy új tudományos eredmények felől érkeznek, és így a sokféleség megismerési lehetőség helyett fenyegetéssé válhat.

A világ népei és kultúrái nem pusztán különálló történetek hordozói, hanem az emberi tapasztalat, a megfigyelés, a gondolkodás és a tudás sokféle formájának őrzői, ezért egyetlen kultúra vagy intézmény sem sajátíthatja ki magának azt a jogot, hogy az egész emberiség múltját kizárólag a saját nézőpontjából értelmezze. Az ősi hagyományok, a szóbeli emlékezet, a mítoszok, a szakrális szövegek és a bölcseleti rendszerek fontos információkat őrizhetnek arról, hogyan gondolkodtak az emberek saját világukról, miként értelmezték a természetet, és milyen kérdéseket tartottak alapvetőnek, de ezeket a forrásokat sem szabad automatikusan szó szerinti történelmi beszámolóként kezelni, ahogyan elvetni sem indokolt őket pusztán azért, mert nem a modern tudomány nyelvén fogalmazódtak meg.

A világnak ki kell bújnia a vallási tekintélyek fojtogató szorításából, amennyiben ez a szorítás megakadályozza a szabad kérdezést, a bizonyítékok vizsgálatát és a különböző világértelmezések nyílt összevetését, ám ez nem jelentheti az ősi bölcseleti megközelítések, a kulturális emlékezet vagy az emberi tapasztalat gazdagságának sutba dobását. A szellemi felszabadulás nem azt jelenti, hogy egy korábbi tekintély helyére egy újabbat állítunk, hanem azt, hogy sem vallási, sem politikai, sem tudományos intézmény nem rendelkezhet kizárólagos felhatalmazással az emberiség múltjának és jövőjének meghatározására.

A valódi nyitottság nem azonos azzal, hogy minden állítást igaznak fogadunk el, hanem azzal, hogy egyetlen állítást sem mentünk fel a vizsgálat alól pusztán azért, mert számunkra kedves, megszokott vagy tekintély által szentesített. Ugyanígy egyetlen új elmélet sem válik igazabbá attól, hogy szembefordul a hivatalos állásponttal, hiszen a régi és az új elképzeléseket egyaránt a bizonyítékok, az érvelés következetessége és az ellenőrizhetőség alapján kell megítélnünk. Nem újabb megkérdőjelezhetetlen narratívára van szükségünk, hanem olyan közös tudásra, amelyben a tévedés felismerése nem szégyen, a korrekció nem vereség, a különböző álláspontok ütköztetése pedig nem ellenségeskedés, hanem a megismerés természetes része.

Egy nemzetközi, interdiszciplináris kutatási platform szükségessége

Mindezek alapján úgy gondolom, hogy az emberiség történelmi és kulturális önismeretének megújítása nem valósítható meg kizárólag egyetlen tudományág keretein belül, és nem bízható olyan intézményi rendszerre sem, amelyben a világ népeinek, kultúráinak és kutatóinak részvétele csupán formális lehetőség. Olyan nemzetközi, interdiszciplináris kutatási platformra van szükség, amelyben a régészet, a történettudomány, a nyelvészet, az antropológia, a genetika, a geológia, a klímatudomány és más kapcsolódó területek képviselői egymással együttműködve vizsgálhatják az emberiség múltjára vonatkozó kérdéseket, miközben a helyi közösségek, az őslakos népek, a kisebb kultúrák és a hagyományos tudás hordozói sem maradnak kívül a közös munkán.

Egy ilyen platform feladata nem az lenne, hogy egyetlen új, mindenki számára kötelező történelemképet hozzon létre, hanem az, hogy lehetőséget teremtsen a különböző értelmezések összevetésére, a bizonyítékok közös vizsgálatára, a vitatott kérdések nyilvános megvitatására és a korábbi következtetések szükség szerinti felülvizsgálatára.

A kutatási eredményeknek hozzáférhetőnek és ellenőrizhetőnek kell lenniük, a felhasznált adatok és a következtetések közötti kapcsolatot világosan be kell mutatni, és különbséget kell tenni a közvetlenül megfigyelhető tények, a belőlük levont következtetések, a még vizsgálandó hipotézisek és a nyitott kérdések között, hogy egyetlen állítás se válhasson megkérdőjelezhetetlenné pusztán azért, mert egy befolyásos intézmény vagy szakmai közösség elfogadta.

A nemzetközi együttműködésnek ugyanakkor nem az lenne a célja, hogy minden résztvevőt mesterségesen közös álláspontra kényszerítsen, hiszen a valódi tudományos és kulturális párbeszédben az eltérő értelmezéseknek is helyük van, amennyiben világosan megfogalmazható, hogy mely bizonyítékokra támaszkodnak, milyen következtetésekre jutnak, és hol húzódnak saját érvényességük határai. A közös álláspontot nem előre kell meghatározni, hanem a vizsgálat során kell kialakítani ott, ahol a bizonyítékok valóban lehetővé teszik az egyetértést, miközben a fennmaradó különbségeket sem szabad eltüntetni, hanem további kutatásra érdemes kérdésként kell megőrizni.

Különösen fontosnak tartom, hogy a platform ne egy újabb zárt tudományos elit létrehozására törekedjen, hanem olyan átlátható és nemzetközi együttműködési keretet alakítson ki, amelyben a részvétel, a szakmai kritika és az eredmények ellenőrzése nem függhet kizárólag a már meglévő intézményi kapcsolatoktól vagy a hagyományos tekintélyek jóváhagyásától. A kutatás szabadsága ugyanis csak akkor válhat valódi értékké, ha az új kérdések feltevése, a korábbi következtetések megkérdőjelezése és az eltérő kulturális nézőpontok megjelenítése nem csupán elméletben megengedett, hanem a gyakorlatban is biztosított.

A jövőhöz való hozzáférés visszaadása

A múlt megismerésének tétje végső soron nem pusztán az, hogy pontosabban tudjuk-e megnevezni egy ősi építmény korát, helyesen értelmezünk-e egy régi írásjelet, vagy felülvizsgálunk-e egy korábban elfogadott történelmi elméletet, hanem az is, hogy képesek vagyunk-e megszabadulni azoktól a gondolkodási korlátoktól, amelyek megakadályozzák az emberiséget saját lehetőségeinek teljesebb felismerésében. Ha a múlt értelmezése a jelenlegi érdekek foglyává válik, akkor a jövő is könnyen azoknak az elképzeléseknek a foglyává lesz, amelyeket ezek az érdekek kívánatosnak tartanak; ha azonban a múltat nyitott, folyamatosan vizsgálható és szükség esetén korrigálható tudásként kezeljük, akkor a jövő alakításában is több lehetőségünk nyílik arra, hogy ne örökölt tévedéseink, hanem a valóság egyre mélyebb megértése vezessen bennünket.

Jómagam mint ontológus úgy látom, hogy az emberiségnek nem újabb kizárólagos igazságra, nem újabb megkérdőjelezhetetlen tekintélyre és nem újabb, mások fölé emelt narratívára van szüksége, hanem olyan közös megismerési térre, amelyben a világ népei saját tudásukkal, tapasztalataikkal és kulturális örökségükkel egyenrangú félként járulhatnak hozzá az emberiség múltjának és jövőjének jobb megértéséhez.

Ezért egy ilyen nemzetközi, interdiszciplináris kutatási platform létrehozását kezdeményezem, és annak megalapításáról gondoskodni kívánok, mert számomra ez az a megnyugtató út, amely valódi esélyt adhat arra, hogy a világ népei ne egymás ellenében, hanem közös tudásukra támaszkodva alakíthassák saját jövőjüket.

Meggyőződésem, hogy a múlt értelmezésének felszabadítása nem a történelem megtagadását, nem a tudomány elutasítását és nem az ősi bölcsesség elvetését jelenti, hanem annak felismerését, hogy semmilyen emberi rendszer nem jogosult véglegesen lezárni a valóság megismerésének lehetőségét.

A közös kutatásnak éppen ezért nem az lenne a célja, hogy minden kérdésre azonnal végleges választ adjon, hanem hogy visszaadja az emberiségnek a kérdezés szabadságát, a saját múltjához való hozzáférést és annak lehetőségét, hogy a jövőt ne örökölt, ellenőrizetlen feltevések határozzák meg.

A világ népeinek vissza kell kapniuk a szebb, nyitottabb és ontológiailag tisztább jövőhöz való hozzáférést!

Ehhez pedig először annak a bátorságára van szükség, hogy ne féljünk újra megvizsgálni mindazt, amit eddig a múltról igaznak hittünk, és legyen bennünk elegendő felelősség, tisztesség és együttműködési készség ahhoz, hogy a megismert tényeket ne saját érdekeink szolgálatába állítsuk, hanem az emberiség közös javára fordítsuk!

Áldás az igaz úton járókra!