Bevezetőként tisztázzuk, hogy mit értünk igazság alatt!

Minden olyan megnyilvánulást, tényt, fogalmat, amely összhangban van a természet avulhatatlan törvényeiből fakadó renddel. Azzal az ontológiai ténnyel, amely minden létezhetőség alapjául szolgáló rendszert alkotja. Tehát az igazság ontológiai értelemben annak a viszonynak a neve, ami a világ és a róla alkotott értelmezésünk között fennáll. Akkor beszélünk igazságról, amikor a dolgok úgy mutatkoznak meg, hogy az értelmünkben kialakított kép összhangba kerül velük.

Végső soron az igazság nem pusztán egy állítás helyessége, hanem a valóság és a megértés találkozásának módja is, és ez az, ahol a mai világban nagyon el vagyunk tévelyedve. Olyan dolgokat vélnek az emberek igazságnak vagy igazságosnak, amely még csak nem is súrolja a valóság kereteit.

Az ennél is nagyobb probléma pedig az, hogy az állami struktúrák kiépülésével és az igazságszolgáltatás állami monopóliummá tételével, az államok igazságügyi szervei beléptek az ontológiai létvalóság és az igazság helyébe, és ennél fogva a modern társadalmakban az igazság és az igazságügy között egyre nagyobb feszültség keletkezett, mert két teljesen eltérő logika vezérli őket.

1. Az igazság keresése nyitott, bizonytalan és elvileg végtelen folyamat, amely a valóság feltárására törekszik, még akkor is, ha ez kényelmetlen vagy nehezen bizonyítható.

2. Az igazságügy viszont intézményesített, formális és zárt rendszer, amelynek nem az „ontológiai” igazság megtalálása a célja, hanem az, hogy eljárásilag helyes döntéseket hozzon: bizonyítékok, eljárási szabályok, precedensek, határidők és bizonyossági fokok alapján.

Emiatt a kettő többnyire elcsúszik egymás mellett: a bíróságoknak „jogi igazságot” kell kimondaniuk, amely nem mindig azonos azzal, ami ténylegesen megtörtént, hanem azzal, ami bizonyítható, szabályosan előterjesztett, és jogilag minősíthető.

Vagyis a modern társadalmakban a jog az igazságot nem mint létfeltárást, hanem mint eljárási végeredményt kezeli, és ez a különbség annál szembetűnőbb, minél komplexebb és bonyolultabb a világ.

S ha egy fiatal olyan létvalóságba szocializálódik, ahol az igazságügy és az igazság különválik, akkor vajon hogy várható el tőle, hogy a morális iránytűje helyes irányt mutasson?

A jelenlegi társadalmak még azon nemzedékek morális iránymutatásaiból merítenek, akiknek még volt és lehetett része valamilyen szintű létvalóság azonossággal. Magyarul; volt köze az élet normalitásához.

A mostani nemzedékeket az idejekorán érkező technológia, az uralkodó osztály féktelen éhsége kiszakította a társadalom ép szövetéből, és olyan valóság helyettesítő eszközöket kaptak, amely nagyon súlyos társadalmi krízisek alapjává válnak.

A problémák közül csak a legfontosabbakat kiragadva: Súlyos pszichés gondok, társas kapcsolatokra való képtelenség, szociális érzéketlenség, élettől való elidegenedettség, és mindezek következményeként súlyos demográfiai katasztrófa bekövetkezte várható.

Tehát amikor arról beszélünk, hogy ki kell mondanunk az igazságot, akkor ezzel egyértelműen azt is kijelentjük, hogy vissza kell térnünk a kályhához, az ontológiai létvalósághoz, vagyis a természet avulhatatlan szakrális rendjéhez! S ez, ha a jelenlegi társadalmak túl akarnak élni, óhatatlan, elkerülhetetlen út, amely egyértelműen és megkerülhetetlenül magával kell-és fogja hozni a világ, de különösen Európa társadalmainak megújhodását. Kikerülhetetlenné válik az, hogy az emberi közösségek új társadalmi szerződéseket hozzanak létre, és mélyreható igazságügyi reformok kerüljenek bevezetésre.

Ez a reformhullám pedig egyértelműen szakrális államok létrejöttének kedvez… és akkor pontosítsuk azt is, hogy mit értünk a szakrális rend alatt!

A „szakrális rend” alatt azt értjük, hogy a valóságnak van egy mélyebb, ember által nem alkotott, nem relativizálható alapstruktúrája, és az igazság ebből az alapból eredő rend megmutatkozása. Ebben az értelemben a „szakrális” nem vallási dogmát, hanem transzcendens értelemmel bíró rendet jelent: a lét olyan önmagán túlmutató koherenciáját, amelyet nem mi teszünk bele, hanem mi fedezünk fel benne.

Ugyanakkor fontos hozzátenni: A modern gondolkodásban az „igazság” nem feltétlenül kötődik a vallási értelemben vett szentséghez, és a szakrális szó nem is azonos a szentség ilyen fajta megfogalmazásával. Azonban erősen kötődik ahhoz a gondolathoz, hogy az igazság nem puszta emberi konstrukció, hanem valami mélyebb rendezőelv, ami megelőzi a gondolkodásunkat.

Ezt nevezhetjük metafizikai rendnek, kozmikus rendnek, természetes jognak vagy akár szakrális rendnek, az elnevezés attól függ, milyen nyelvezetet használunk.

Tehát az igazság érthető úgy, mint a valóság mély, eredendő „szakrális” rendjének a kicsatolódása az emberi társadalmak működésében.

Egyre gyakoribb, hogy erről beszélnek az emberek, és ebben nyilvánvalóan van szerepe a THELEGON mátrixnak is, de a dolgok természetes törvényszerűségeivel is ez van összhangban. S ezek a hangok az idő előrehaladtával egyre erősebbek lesznek, mígnem kialakul az a kritikus tömeg, amely képes elmozdulást előidézni, és ez lesz a fennálló világrezsim végórája! Ezt késleltethetik, akadályozhatják, de el nem kerülhetik! Azok fognak jól járni, akik időben észreveszik, hogy a világ már halad egy bizonyos új irányba, és ha az élbollyal haladnak…

Amiért nagyon de nagyon konzekvensen kell ragaszkodni az igazsághoz, alias szakrális rendhez, az a jelenlegi rezsimek által okozott kártételek csökkentése okán fontos, hiszen a minél gyorsabb tudatváltás annál kevesebb áldozata lesz a technokrata fikciónak. A technokrácia meg fog bukni, – és minden más eszement ideológia is –, de amíg egzisztál, rombol és árt az embernek és természetnek egyaránt.

Ezen túlmenően miért létfontosságú a „szakrális rendhez” való visszatérés? Mert a szakrális rend az emberi felelősség és a határok tudatát erősíti és ebben a felfogásban valami felettünk álló rendhez igazodunk.

Sokan úgy látják, hogy a modern társadalmakban a technológiai hatalom, a relativizmus és az individualizmus miatt az ember veszélyesen túlbecsüli önmagát, és elveszíti a világban elfoglalt helyének mértékét.

Másrészről közös erkölcsi és jelentésrendet ad, hiszen a szakrális rend, vallásos vagy metafizikai értelemben is, egy közös és nem önkényes normarendszert jelent.

Enélkül a társadalmak széthullanak partikuláris érdekekre, és az emberek nehezen találnak stabil tájékozódási pontokat.

Végül pedig a „szentség” élménye a valósággal való mély kapcsolatot jelenti, hiszen a szakrális élmény a létezés mély értelmének átélését adja: klasszikus értelemben ez a kozmikus rendbe ágyazottság érzete. Ennek hiánya pedig egzisztenciális ürességet, cinizmust, kiégést és technokrata életfelfogást szülhet.

A szakrális rendhez való visszatérés az emberi alázat, az erkölcsi közösség és a világ értelmének helyreállítása irányába hat, és egy szétesőben levő világnak nem sok más lehetősége van a valódi rend helyreállítására!

Tehát mindenkor és mindenhol mondjuk ki az igazságot, és ne féljünk visszatérni a kályhához, mert ez a kályha sohasem volt avitt, soha sem fog azzá válni!

Nekünk kell megtalálnunk azt az egyensúlyi helyzetet, amelyben a fejlődésnek helyes irányt adva, a múltat, jelent és jövőt az egész rendszer részeként tudjuk kezelni!

Áldás az igaz úton járókra!